Let's talk about Black March

De vreo două luni vreau să scriu despre spectacolul Gianinei Cărbunariu 20/20 făcut la Tg. Mureş în urmă cu doi ani. Premierele şi festivalurile au făcut să amîn acest text, iar între timp, perspectiva asupra spectacolului s-a obiectivat. Distanţarea (apud Brecht) temporală a nuanţat percepţia, iar faptul că am discutat despre spectacol şi cu români, şi cu maghiari mi-a oferit cîteva idei despre cum sînt receptate în spaţiul comun (Ardealul) problema relaţiei interetnice şi spectacolul în sine.

Date tehnice

20 martie 1990, Tg. Mureş. Conflict interetnic violent, 5 morţi, sute de răniţi, familii mixte distruse, prietenii de o viaţă spulberate, starea socială tulburată pentru multă vreme. „Despre asta nu se vorbeşte”. La 20 de ani de la aşa-numitul Martie negru, la Studio Yorick din Tg. Mureş, regizoarea-dramaturg Gianina Cărbunariu a produs un spectacol despre acest incident sumbru al istoriei noastre recente, cu actori români şi maghiari.

20/20 este un proiect în trei părţi: documentare - echipa a făcut 50 de interviuri cu participanţi sau martori la evenimente, inclusiv în regiunile de unde au venit românii (Ibăneşti şi Hodac) şi ungurii (Valea Nirajului) -, spectacol propriu-zis şi discuţii cu publicul după fiecare reprezentaţie.

La doi ani de la premieră, spectacolul a avut o reprezentaţie la Bucureşti, la Teatrul Odeon (a fost prezent şi în 2010, în selecţia Festivalului Naţional de Teatru). În 4, 5 şi 6 iulie va fi prezentat în Marea Britanie la The London International Festival of Theatre (LIFT).

eu-tu, noi-voi

Construit ca un summum de poveşti personale care ficţionalizează realitatea, 20/20 este spectacolul imposibilităţii de a spune un singur adevăr. Fiecare are povestea lui, viziunea lui asupra evenimentelor şi crede în adevărul său. Singurul punct pe care toate poveştile îl ating este faptul că în declanșarea violențelor de la Tg. Mureș a existat manipulare. De aici încolo totul este confuz, e dificil de spus cine a manipulat şi cum, dar există mărturii despre zvonistică alarmantă și provocări. Spectacolul nu este însă o reconstituire, avertizează autorii. „Nu mai vrea nimeni să ne mai batem o dată.” 

Poveştile funcţionează precum celulele unui organism: conţin în detaliu atributele întregului. Prin urmare, ar trebui să conţină şi boala. Problema pe care o pune spectacolul Gianinei Cărbunariu este că, în timp ce relaţiile individuale sînt viabile, la nivel colectiv, poziţiile se radicalizează şi devin antagonice. Cu vecinul de altă etnie poţi fi amic, dar faţă de etnie în sine se dezvoltă o atitudine conflictuală. Cînd se trece de la individual la colectiv se pierde umanitatea. În conflictul interetnic, atributele umane care identifică o persoană ca fiind prieten sau iubit se dizolvă într-o singură caracteristică: etnia. Gianina Cărbunariu parcurge drumul invers, de la ciocnirea grupurilor la relaţionarea individuală şi pune lupa pe relaţia personală, abandonată în caz de conflict. În ce moment încetăm să fim caractere şi rămînem doar etnici?

Spectacolul pune în discuţie şi memoria ca organism viu. Memoria care se patinează, devine subiectivă, selectivă şi distorsionează. Memoria-martor, dar şi memoria care se autoprotejează şi „ajustează” realitatea. 

Argumente şi contraargumente

20/20 este o invitaţie la discuţie, confesiune, înţelegere şi împăcare. După spusele autorilor spectacolului, deși invitaţi să ia loc oriunde în sală, la Tg. Mureş spectatorii se aşază instinctiv separat, românii de-o parte, maghiarii de alta. Alături, dar nu împreună. Gestul, simptomatic pentru boala care există încă, e cu atît mai grav cu cît e instinctiv.

Una dintre cele mai dese acuzaţii aduse spectacolului a fost una aparent tehnică, folosirea tipologiilor. Sigur, în teatru, avem de-aface cu personaje tipologice. Pînă şi vulnerabilii patologici ai lui Afrim se subsumează unor tipologii. Reproşul, venit în egală măsură din ambele părţi, se referă la altceva. Este vorba despre clişeizarea imaginilor românului şi maghiarului şi mai ales, a românului şi maghiarului în raport unul cu altul. Aici există două contraargumente. Primul ar fi că aceste tipologii au rezultat din documentare, ceea ce înseamnă că (probabil) sîntem precum părem. A doua este că spectacolul a fost făcut de un regizor venit de la Bucureşti care la vremea conflictului era un copil. Gianina Cărbunariu a simţit nevoia să vorbească despre asta chiar dacă nu o priveşte direct. Să afle ce, cum, de ce şi ce a urmat după Martie Negru. Poate ar fi bine ca subiectul (nu doar conflictul din '90, ci relaţia dintre români şi maghiari în întregul ei) să fie dezbătut de cei care îl cunosc nemijlocit. Tînărul dramaturg Székely Csaba a făcut cîţiva paşi în această direcţie cu piesa Flori de mină, prima parte dintr-o trilogie, montată tot la Studio Yorick (premiul pentru cel mai bun spectacol la Festivalul Naţional de Teatru din Pécs, Ungaria), deşi textul nu tratează explicit relaţia interetnică. Urmează partea a doua, tot la Studio Yorick.

Contraargumentele la ideea de mai sus sînt că spectacolele ar fi inutile, nu e treaba teatrului să rezolve conflictele interetnice (ba exact ăsta e rostul artei), oamenii inteligenţi se apreciază şi respectă reciproc indiferent de etnie, iar ceilalţi nu vin la teatru. Cu alte cuvinte, despre asta nu (are rost să) vorbim.

Recunosc că verbalizarea poate genera reacţii în ambele sensuri: fie acutizează  problema (spectacolul lui Romeo Castellucci On the Concept of the Face, Regarding the Son of God a determinat manifestaţii de stradă), fie o dezamorsează (ca în psihiatrie, scade potenţialul conflictual). Sper că sîntem europeni civilizaţi şi alegem a doua variantă, fie şi datorită faptului că în România, pînă acum, nici un spectacol de teatru nu a scos oamenii în stradă. Nici 20/20.

Revin la nivel micro. Unul dintre personaje spune că tinerii se înţeleg între ei, chiar dacă au probleme de limbă. Dacă românul nu ştie maghiară, iar maghiarul vorbeşte prea puţin româneşte, ei apelează la limbajul universal: engleza. Am trăit această poveste şi funcţionează.

Tot după spusele autorilor, la discuţiile de după spectacol, un spectator din Africa a concluzionat: „şi la noi e exact la fel”. Conflictul interetnic lasă aceleaşi răni oriunde în lume. Ceea ce ne diferenţiază e modul în care convieţuim.

Studio Yorick,Tîrgu-Mureş & dramAcum, Bucureşti
20/20
Textul şi regia: Gianina Cărbunariu
Artist vizual: Maria Drăghici
Traducător şi asistent dramaturgie: Boros Kinga
Actori: Bányai Kelemen Barna, Berekméri Katalin, Paula Gherghe, Mădălina Ghiţescu, Radu Iacoban, Korpos András, Rolando Matsangos, Sebestyén Aba, Cristina Toma, Tompa Klára
Traducere text: Zoltán Rab

 

***

Körülbelül két hónapja akarok már írni Gianina Cărbunariu 20/20 című előadásáról, amit két évvel ezelőtt rendezett Marosvásárhelyen. A bemutatók és fesztiválok miatt elnapoltam a jelen szöveg megírását, de ez csak azt eredményezt, hogy az előadásra vetődő perspektíva egyre inkább objektívvé vált. Az időbeli eltávolodás (lásd Brecht) árnyaltabb megítélésre késztet, és az a tény, hogy az előadásről román és magyar nézőkkel egyaránt volt alkalmam beszélgetni, sugallt pár gondolatot arról, hogy a közös térben (Erdélyben) hogyan élik meg a nemzetiségi különbségeket és magát az előadást.

Technikai adatok

1990 március 20-a, Marosvásárhely. Erőszakkal járó etnikai konfliktus, 5 halott, több száz sebesült, vegyes családok szétesve, gyerekkori barátságok megszakadva, a társadalmi státus hosszú időre felbolygatva. ,,Ez az, amiről nem beszélnek”. 20 év telt ez a Fekete március óta, és Gianina Cărbunariu rendező-dramaturg, román és magyar színészekkel, a közelmúlt történelmének e sötét mozzanatát jeleníti meg a marosvásárhelyi Yorick Stúdió színpadán.

A 20/20 egy háromrészes projekt: dokumentumfilm – a csapat 50 interjút készített résztvevőkkel és szemtanúkkal, ott is, ahonnan a románok (Libánfalva és Görgényhodák) és a magyarok (Nyárád-mente) érkeztek –, maga az előadás, illetve az ezt követő közönségtalálkozó.

Két évvel a ősbemutató után, az előadást elhozták a bukaresti Odeon Színházhoz (de jelen volt a 2010-ben az Országos Színházfesztivál válogatásán is). Július 4, 5, és 6-án bemutatják az Egyesült Királyságban a The London International Festival of Theatre-en (LIFT).

én-te, mi-ti

A 20/20 egy személyes történethalmaz, amely fikcióvá alakítja át a valóságot, egy olyan előadásban, melyben nem létezhet csak egyetlen egy igazság. Mindenkinek megvan a saját története, látásmódja, és mindenki hisz a saját igazságában. A történetek egyetlen közös pontja az, hogy az esemény kitörését manipulálták. Ezen túl minden ködbe vész, nem lehet tudni pontosan, hogy ki és hogyan manipulált, viszont több vallomás szól ijesztő rémhírterjesztésről és provokálásról.

Az előadás nem egy újrajátszása a történteknek, állítják a szerzők. ,,Senki sem szeretné az, hogy ismét összeverekedjünk.”

A történetek úgy működnek, akár a sejtek az emberi testben: a teljes egész tulajdonságait részleteiben tartalmazzák. Következésképpen a betegséget is magukba kell foglalják. Gianina Cărbunariu a következőre épít: míg az egyéni kapcsolatok időben megmaradnak, kollektív szinten az álláspontok radikalizálódnak és antagonisztikussá válnak. A más etnikumú szomszéddal ki lehet alakítani baráti viszonyt, de magával az etnikummal szemben konfliktusos magatartás alakulhat ki. Amikor az egyéni a kollektívre vált, elvesz az emberiesség. Interetnikai konfliktuskor az emberi tulajdonságok, melyek meghatároznak egy barátot vagy szeretőt, egyetlen adottsággá zsugorodnak: az etnikum. Gianina Cărbunariu visszafele járja be ezt az utat, a tömegek összecsapásától a egyéni viszonyokig, ránagyítva a személyes kapcsolatokra, amelyeket konfliktus esetén feladtak. Melyik pillanatban mondunk le karakterünkről és maradunk csupán etnikum?

Az előadás a memóriáról is tárgyal, mint élő szervezetről. Az a memória, amely elsiklik, szubjektívvá és szelektívvé válik, és ugyanakkor torzít. A szemtanú-memória, de ugyanakkor az az emlékezet is, amelyik megvédi saját magát, ,,átállítja” a valóságot.

Érvek és ellenérvek

A 20/20 egy meghívó beszélgetésre, vallomástételre, megértésre és megegyezésre. A szerzők szerint, a román és magyar nézők ösztönösen csoportosulva ülnek a teremben annak ellenére, hogy bárki, bárhol helyet foglalhat. Egymással, de nem együtt. Ez a gesztus, mely tünete a még mindig jelenlevő betegségnek, ösztönszerű jellege miatt nagyon súlyosnak bizonyul.

A leggyakoribb vád, amely eddig érte az előadást látszólag technikai: a tipológiák haszálata. Persze, a színházban tipológiai szereplőkkel van dolgunk. Még Afrim sebezhető patológiai esetei is egy tipologizálásnak vetik alá magukat. Ez a szemrehányás, amelyik egyenlő mértékben mindkét etnikum irányából érkezett, másra utal: a románokról és magyarokról kialakult klisé-szerű képre, amely főként az egymással szembeni viszonyukat jellemzi. Itt fel lehet hozni két ellenérvet. Az első az, hogy ezek a tipológiák a dokumentumfilmekből származnak, ami azt jelenti, hogy (valószínűleg) olyan vagyunk mint, amilyennek tűnünk. A második az lenne, hogy az előadást egy bukaresti rendező hozta létre, aki a 90-es eseményekkor még gyermek volt. Gianina Cărbunariu úgy érezte, hogy beszélni kell az történtekről még akkor is, ha ezek őt közvetenül ném érintik. Meg akarta tudni, hogy mi, hogyan, miért történt, valamint mi következett Fekete március után. Talán úgy lenne jó, ha a témát (nem csak a konfliktust, hanem a egészében a magyar-román viszonyt) azok vitatnák, akik közvetlen módon érintettek. Székely Csaba, fiatal dramaturg, tett pár lépést ebbe az irányba Bányavirág című művével (egy trilógia első része), amit ugyancsak a Yorick Stúdiónál rendeztek meg (a legjobb előadásnak járó díj a XII. Pécsi Országos Színházi Találkozón), annak ellenére, hogy az interetnikai viszonyokat nem tárgyalja explicit módon. Következik a trilógia második része, szintén a Yorick-nál.

Ellenérvek a fenti gondolatokhoz: hiábavalóak lennének az előadások, nem a színház dolga, hogy az interetnikai konfliktusokat megoldja (sőt, pont ez lenne a művészet célja), az intelligens emberek kölcsönösen értékelik és becsülik egymást etnikai hovatartozástól függetlenül, és a többiek meg nem járnak színházba. Más szóval, erről nem beszélünk (vagy nem érdemes beszélni).

Bevallom, hogy a szóváltás mindkét irányból reakciókat válthat ki: egyrészt kiélezheti a problémát (Romeo Castellucci On the Concept of the Face, Regarding the Son of God című előadása utcai megmozdulásokat eredményezett), másfelől hatástalaníthatja azt (mint például a pszichiátriában, ahol konfliktus lehetősége). Remélem, hogy civilizált európaiak vagyunk, és a második opciót választjuk akár amiatt is, hogy eddig Romániában még egy színházi előadás sem váltott ki utcai demonstrációkat. Még a 20/20 sem.

Visszatérnék a mikro-szintre. Ez egyik szereplő azt állítja, hogy a fiatalok megértik egymást még akkor is, ha nem ismerik jól egymás nyelvét. Ha a román nem tud magyarul, és a magyar fiatal túl keveset tud románul, akkor használják a világnyelvet: az angolt. Megéltem ezt a történetet és működik.

A szerzők azt nyilatkozták, hogy az egyik előadás utáni beszélgetésen, egy afrikai néző ezt a következtetést vonta le: ,,nálunk is pont így vannak a dolgok”. Az interetnikai konfliktusok bárhol a világon ugyanolyan sebeket okoznak. Ami különböző, az a mód, ahogyan együtt élunk.

Yorick Stúdió, Marosvásárhely & dramAcum, Bukarest
20/20
Író-rendező: Gianina Cărbunariu
Látványtervező: Maria Drăghici
Fordító-dramaturg: Boros Kinga
Színészek: Bányai Kelemen Barna, Berekméri Katalin, Paula Gherghe, Mădălina Ghiţescu, Radu Iacoban, Korpos András, Rolando Matsangos, Sebestyén Aba, Cristina Toma, Tompa Klára

A kritikát fordította: Rab Zoltán